Ha elkerülted már a negyven évet,
a lelked gyakran tűnt időkbe téved.
A dolgaidban tartod még a rendet,
de egyre inkább áhítod a csendet.
Már nem vársz rangot, címet, hatalmat,
és nem mész fejjel valamennyi falnak.
Már tiszteled az évgyűrűt a fában,
és hinni tudsz: a mások igazában.
Már reméled, hogy nem hiába éltél:
mit szóval mondtál vagy tettel beszéltél,
nem maradt hang: a semmibe kiáltó.
Ha nem is lettél irányjelző zászló,
a magad helyén álltál rendületlen:
szélben, viharban, ködben, szürkületben,
mint kapubálvány őrizted a házat,
és voltál tűrés, és lettél alázat.
A tieidnek maradtál a béke:
a nyitott ajtó biztos menedéke.
Ha elkerülted majd a negyven évet,
már nem hiszed, hogy adósod az élet,
csak azt érzed, hogy tiéd az adósság,
mert kevés volt a salakmentes jóság:
a mindent adó, semmit visszaváró,
a minden próbát derekasan álló,
mely sosem számol, szüntelen csak árad,
örök fölény és örökös alázat.
Ha elkerülted már a negyven évet,
s mindezt beláttad, és mindezt megélted,
és be tudsz állni a legszürkébb helyre,
már te lehetsz a sorsod fejedelme!

Életemben éjszakák, hajnalok
váltakoznak és nappalok,
örök körforgás ez és én is
benne vagyok, hagyom hogy
legyen, mert végtelen az idő,
és benne örök a szeretet,
nem múlhat el soha, éltetem
veletek...

Gulyás Gábor:
Ébredés

Didereg a hideg, kinn a fagyos ágon,
Ütemes reszketés látható a fákon.
Ledobják magukról a felgyülemlett nedvet,
jégcsapok puffannak, megtörik a csendet.
Meleg szobád ablakában nyugalom és béke,
Újra itt a reggel, ébredj fel hát végre!
Álmos szemed lassan életre kélve,
félénken néz a szoba mennyezetére.
Gondolkodsz, mit álmodhattál, s az ablakot lesed,
Puha, üde takaróval fűtöd pihent tested.
Ráveszed magad, hogy felkelj az ágyból,
Megválsz a jóléttől, a csalogató vágytól.
Bőrödön érzed a hűvösebb hőmérsékletet,
Takaróért nyúlsz, de elveszed a kezed.
Füled is ébred, s érzékel egy hangot,
mit friss hóban lépdelő apró láb alkot.
Igyekszik szorgosan a melós a gyárba,
egy dologra gondol, szeretett családjára.
Így maradnak boldogok, így tudnak csak enni,
így lakhatnak melegben, így lehet tervezni.
Reménykedhet szegény egy életén át,
Szeretik egymást, s együtt a család.
Hiába a gazdagság, hiába van lakás,
hiába jársz nyaralni, ha nincs melletted más.
Pénzhiánytól nehézkessé válhat a léted,
de ha nincs kiért hazamenned, nincs miért élned.

FEHÉR LESZ AKKOR MÁR...

Fehér lesz akkor már nehéz hajad,
S míg másod elnézed majd, mélabúval,
Mondod: mily furcsa barlang a tükör,
Mely esti szobát mutat s halovány nőt,
Kitől elmúlt bánat és szőkeség,
S ki úgy emeli halovány kezét,
Mint sárga napsáv az őszi szobában
Meggyújtja a bársonyszék pirosát,
És téveteg vetül a limlomokra,
Egy székláb villog, s egy lehullt narancshéj
Tüze mutatja, mily szép s mily esendő,
És hogy elmarad minden földi pompa...

/ Tóth Árpád /

Akkor is ha fáj
Még akkor is ha nem szép....
.......Hinni kell akkor is
Ha mindent beborít a sötétség..!!
......Hinni kell a mában
A holnap csodás világában.....
Az eljövendő Boldogságban.....
S hinni a talányban,a feltámadásban..!!
Hinni a csodában........
.........A lélek hívó szavában
A boldog életben...... .....
S az örök Szerelemben...!!
......Hinni mindig, és mindörökké
Mert van egy Földön kívüli erő....
Mi csodás fényével a paradicsomi
Világot hívja elő...!!!!
Higgy Remélj Szeress
A barátaid sose felejtsd.......
.......üdvözöld,s köszönj Nekik
Még akkor is,ha ők elfelejtenek üdvözölni....

Tánc a felhőkkel


Földhözragadt, tényekből élő emberek,
Kik azt hiszik, olyan, hogy csoda nem lehet,
Felnéznek az égre, de a csillagok helyett
Csak libbenő szoknya szeli át az eget.

Egy ráncos arc pihen párja vállán,
Boldog lehetnek, bár az életük árán.
Az égig repíti őket a szeretet,
Sok év után, míg egymás mellett lehettek.

Kinevették a véget,
Életük álomban ért véget.
Ők fejezték be, méghozzá meseszépen,
Megmutatták, mi a szeretet, tanulság képen.

Az emberek rájöttek, a szeretet nagy csoda,
Mégis mindenütt ott van, minden korban.
A pár pedig megcélozta a fénylő holdat,
És végül a csillagok közé jutottak.

Van, ki gazdag, de szívet nem kapott,
Van, ki szegényen él minden napot.
Van, ki kér, és szégyen neki a „nincs”,
Van, ki lop, miközben szégyene nincs.
Van, kinek arca szép, de lelke nincs,
Van, ki csúfságban is egy drága kincs.
Van, ki az egészségtől kicsattan,
Van, ki éltében fetreng a kínban.
Van, ki hiába néz, nem lát sokat,
Van, ki behunyt szemmel sem tapogat.
Van, ki bátran mondja a szavakat,
Van, ki bölcsen hallgat, s csak bólogat.
Van, ki vadul szórja az átkokat,
Van, ki imát mond a kereszt alatt.
Van, kinek élete csúf véget ér,
Van, kinek léte áldott, tiszta fény.

Elmúlt percek fénye
majd emlék lesz csupán.
Elmerengsz a régi
lángok parazsán.
Mosoly az ajkadon,
vagy könnyes a szemed?
Az emlék a tiéd,
ilyen volt az életed!"

Kell a szív és az embernek a lélek, S egy másik ember kit megérthet.
Kell a bánat,hogy boldogabb lehessél,
S kell a jó szó,hogy felemelkedhessél.
Kell egy ölelés attól akit imádsz,
S egy forró csók hevétől az egekig elláss.
Kell,hogy néha felnézz az égre,
S a hajnal csillagot is lehozzák érted.
Kell egy szép dal mi szívedet járja,
S egyetlen nóta melynek nincsen párja.
Kell egy éjjel mit magadban tölthetsz,
S egyetlen egyre a hangokra figyelsz.
Kell egy jó barát neked is , nekem is,
Ki mindenek felett minket majd felvidít

Nem mondhatok semmit, ami igazán fontos.
Nem mondhatok el semmit, amit szeretnél
Nem mondhatom el, ki vagyok
És azt sem, hogy Te ki vagy nekem.
Mert üresek mind és némák a szavak.
Csak a szemek beszélhetnek és a hallgatás:
Rabnak születik minden gondolat,
Minden érzés,minden vallomás.
Hiába próbálok, nem mondhatok semmit.
Semmit, ami mély, ami közel van a tűzhöz.
Érezned kell, mert hallani nem hallhatod soha,
Érezned kell a kimondhatatlant.

Tudod mi az, forrón szeretni Valakit?
Az ágyban álmatlanul hánykolódni?
Tudod mi az, mikor szíved fáj,
és ezerszer megsirat egy forró éjszakát?
Tudod mi az, mikor lelkedben hóvihar tombol,
s szívedben ordít a forró fájdalom?
Tudod milyen, ha remeg a test,
és szád egy forró csókot keres?
Tudod mi a bánat, és fájdalom?
Valaki után zokogni lázas alkonyon?
Elmondom neked, de csak ha akarod,
Elmondom, hogy a szerelem olykor fájdalom

ÖN MAGAD KERESD

Ha magadra maradsz, minden úgy fáj
Üresnek tűnik a csodákkal teli táj
A hangokat nem hallod
A fényeket nem látod
Érezni nem tudsz már
Szenvedsz, az élet fáj

Hát ébredj! Ismerd meg önmagad
Gondolkozz, érezz, hiszen szabad!
Ez kell hogy mást is megismerhess és szeresd,
És eljő a boldogság. De előbb önmagad keresd

Fejed fölött..

Fejed fölött nagyon gyorsan szaladnak az évek,
Ha nem figyelsz a jövő is, már a múltba téved.
Sopánkodhatsz, hogy sok mindent Te sem vettél észre,
Bármit csinálsz, nem változik ezen semmi, mégse.

Életedben Te is láttál, sokszor délibábot,
Búsultál is, s talán sírtál, hol senki sem
látott.
Azt hitted, hogy csak veled komisz ez az élet,
Vesztegettél el ez alatt, sok-sok boldog évet.

Idősebben talán látod azt, hogy hol hibáztál,
Magadat és másokat is, csak csínján
bíráljál.
Utólag már bölcsnek lenni, nem nagy kunszt barátom, De más döntéssel, hová jutnál, ezt magad sem látod.

Azzal legyél elégedett, eddig mit elértél.
Talán ami legfontosabb, az a lelki békéd,
A múltad már nem változik, be kell végre látnod
A jövőd az, mit szebbé tehetsz ezen a világon.

Ha boldogságod elhagyott
és vissza sose tér már,
nézz a folyóba, nézd, ahogy
lenn hömpölyög a mély ár.

Nézd, nézd csak omló habjait,
s már gyászát nem is érzed,
bárhogy szeretted azt, amit
a szívedről letéptek.

Nézz mereven a mélybe hát,
míg megered a könnyed,
úgy nézd útját, e fátylon át,
az elfutó özönnek.

A szív sebét a feledés
majd behegeszti lágyan;
s tovasuhan a kínod és
a lelked is az árban.

Lebegnek kékes fényben fürdő, áttetsző lények
Rám, hívatlan vendégre még csak nem is néznek.
A titkos kapun beléptem
Szellemvilágot hogy megnézzem.

Álom ez, vagy valóság?
A Másik világ tényleg más.

Mit sürögtök-mit forogtok szellemléptű lények?
Hozzájuk szólni már kicsit sem is félek.
Megállnak egy pillanatra
Dolgukat most abbahagyva.

Körbevesznek, úgy vezetnek
Felhő fölé leültetnek.

Talpam alatt a felhő-talaj megnyílik
Alant a földi világ képe feltűnik.
Ősz van, elfogytak a fákról a levelek
Nézhetem, mit teszünk mi, emberek.

Háború, Szerelem, Hazugság, Születés
Szó, mindezt leírni, oly kevés!

A szellemlények arcán nem ül a fájdalom,
Mégis érzem, sugárzik belőlük a szánalom.
- Innen figyeltek, néztek, szánakoztok rajtunk?
Mindvégig követve, hogy alakul sorsunk?

-És közben könnyünk ősz végi esőként hullik a földre,
Ki még élő, novemberi éjen gyertyát gyújtunk érte…

Gyönyörű az élet, bár néha nem értem.
Vannak percei, mit nem kéne megélnem.
Én tehetek róla? Lehet, hogy igen,
de sok mindenről nem, ezt szívemből hiszem!
Az enyémben volt minden, szép és varázslatos,
pokoli, gyötrelmes, s néha iszonyatos.
Kaptam benne vágyat, szeretetet, álmot,
néha elfeledném az összes valóságot!
Sokszor volt fájó, csúfos az egész,
de talán most a rossz a múlt ködébe vész.
Most talán már jó lesz, minden pillanat,
valóra válhat egy meseszép gondolat.
Így kell már lennie! Elég volt a rosszból,
a félelmekkel teli, pokoli napokból!
Nem vagyok öreg, még, annyi minden várhat,
meg kellene érnem a rám váró csodákat!
Nem tudom, mi jön még, de szeretnék élni,
boldogan, vidáman szépeket megérni…

Albert: Szeretném...... Szeretném, ha egyszer az lehetnék, Ami leginkább lenni akarok. Ha egyszer azt mondaná valaki: Megsajnáltam a bánatodat, Hitetlenségedet, háborgásodat, S neked adom mi legdrágább neked: A sorsodat, az önéletedet. Neked adom a teremtésedet. Akkor azt mondanám: legyek erő, A végtelenség örök ereje, Aki nem néz hátra, csak előre, S nem hallja a múlt idők zenéjét. Legyek az őskor mitikus gigásza, Aki számára nincsen vég, határ, Hogy két karommal a világot rázzam, S a hitemet, az igazságomat Belesüvöltsem, belekiabáljam; Eszme legyek, kirobbanásra kész, Szent Géniusz, hatalmas és merész, Aki előtt a végtelen szabad! Erő legyek, kiben nem él az álom, Ki győzni tudjon Olimposz-csatákon, Kiben jövendő nagy világok élnek, Ki a babonának és hitetlenségnek Kiszúrja titokzatos Küklopsz-szemét. Erő legyek, nagy alkotó erő, Romboló, világokat teremtő, Kinek lelkében eszme-lángok égnek, S nem fél a Halál sötét szellemének Bátran, büszkén a szemébe nézni. Erő legyek: jövő ködébe látó, Erő legyek: nagy eszmékért csatázó, Zengjem a ködös mindenségen át, Egy új teremtés király-himnuszát! S ha egyszer majd az idő műhelyéből Jőnek tüzesebb világ-hajnalok, Tudjam, hogy élek, dalolok, vagyok! Szeretném, ha egyszer az lehetnék, Ami igazán lenni akarok....

Az tudja igazán milyen szeretni,
ki arcán a fájdalmat vidámra festheti,
hogy ne tudják és ne lássák, mennyire is fájhat,
mikor lelkedben tüskéből fészket rak a bánat.

Reszkető szívvel vidámnak látszani,
mosolygós szemekkel egy könnycseppel játszani.
Másnapok nélkül együtt lenni vele,
mikor tudod jól, másé lesz simogató keze.

Megtenni bármit, hogy mellette lehessél,
hogy közömbös arca l csak a szívéért tehessél.
Minden egyes pillantását ajándéknak venni,
napsugaras világában árnyéknak lenni.

Irigynek lenni az egész világra,
éjjel a holdfényre, mely simulhat hozzája.

De ha lefolyhatnék könnycseppként a szeméből,
megsimogatva arcodat testem melegétől,
boldogan halnék meg kedvesem ajkadon,
hogy hozzád érhettem még egyszer a búcsú hajnalon.

Emlékül Neked most egy verset írok
De tudd ,minden sornál tiszta szívből sírok!
Hittem egy szép, boldog szerelemben
Szerettem egy fiút, nagyon ,önfeledten.
Remegett kezem mikor szemembe nézett
S lám mégis eltalált minket a keserű végzet.
Sok volt a vita, sok a félreértés
Valahogy hiányzott a kölcsönös megértés.
Volt sok öröm és szomorú bánat
Jó volt tudni, hogy van, aki haza várhat.
Kihez odabújtál, testére csókot adtál
Kitől reggelente egy vidám mosolyt kaptál.
Szeretlek én most is, jobban ,mint valaha
De mégis elszakít tőlem az élet sorsa.
Meggondolatlanul dobálóztunk a szavakkal
S bántottuk egymást, néha akarattal.
S mi lett a vége? Lám ,már te is tudod!
Hisz a sok vitát már te is unod....
Nem tudom én, leszek -e még boldog valaha
S a te szíved lesz -e más szívének otthona.
Lehet, elfelejtesz majd engem hamar, s könnyen
De nekem nem lesz oly nap , hogy ne hullna könnyem!
Síratom a szerelmet, melyet Tőled kaptam
S felfogom lassan, hogy egyedül maradtam.
Hisz másra én sose vágytam, te kellettél nekem
És most mégis nélküled kell tovább mennem.
Rengeteg emlék itt marad, arcod előttem
Mindig érezni fogom, hogy hiányzol mellőlem.
Évek múlva, ha újra találkozunk
Csendben szólal meg fájó sóhajunk:
Hol rontottuk el, mi volt a baj?
Talán a Jóisten nekünk mást akar?
Boldogabb leszel- e mással, életed teljes -e?
Hogy fogom elviselni, hogy másnak vagy a kedvese!
Ó, ha megállíthattam volna a tegnap boldog pillanatát
Nem kellene átélnem a ma, s a holnap iszonyatát!
Elengedjük hát most végleg egymás kezét
Új életem nélküled kegyetlen lesz, s nehéz!
Őrizz meg szívedben szép emlékként, ne haraggal gondolj Rám
S ne felejtsd el , szeretni foglak .. örökké ..Édes Drágám!
Szemedben ne legyen gyűlölet , hisz a sors tehet róla
Közös álmainkat most már más váltja valóra!