Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsiny tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifjú szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.

Hogy mit keresek majd ott az égen...!



Hogy mit keresek majd ott az égen?
Védelek. Hajammal befogom a szelet,
vihar-felhőket tép szét érted fogam,
szememmel villámot szelídítek Neked.
*****
Én viszem fel számban a teli-holdat
a tó tükréről, Neked titkot ragyogni,
körmeimmel csillagot karmolok az égre,
mindég legyen egy, Neked utat mutatni.
*****
Szememből langyos, lágy esőt sírok,
mosson le utadról minden szennyet,
s hajnalban, karomban tartva a napot,
szelíd arcában Neked majd én derengek.
*****
S ha azt szeretnéd, lángra gyúlok,
s el is égek akár, hogy melegítselek,
vagy ha sírsz, arcodat simogatva
feligyam minden csepp keseserű könnyedet.
*****
Hogy mit keresek majd ott az égen?
Kezemmel rést feszítek rajta hogy láss,
ott vagyok, érted virrasztok álmatlanul,
s ami annak tűnik, az sem elmúlás

Teszed egyik lépést a másik után,
a megszokott rutin szerint telnek napjaid.
Azt gondolod, minden megy a maga útján,
s nem veszed észre, hogy nincsenek vágyaid.

Igazi vágyakra gondolok, nem anyagiakra,
nem nagyobb házra, kocsira vagy külföldi utakra,
mert ezek csak röpke kielégülést hoznak,
de lelkednek nyugalmat nem ajándékoznak.

Mikor mondtad utoljára valakinek, hogy szereted?
S nem megszokásból, számításból tetted,
de szívből felfakadó jajdulással,
hálával, örömmel vagy belső földindulással.

És Neked mikor köszönték meg utoljára, hogy vagy?
Mikor mondták, hogy szebb Tőled a világ?
Hogy valaki számára igazán fontos vagy?
S hogy számára Te vagy a legeslegszebb virág?

Esténként, amikor lefekszel. visszanézel-e napodra?
Megvizsgálod-e, hogy mit tehettél volna jobban?
Tűzöl-e ki célokat a munkádra, s kapcsolataidra?
Vagy csak élsz bele a világba, mint a vidra?

Vidra-élet, állati lét, jó is az - neki.
De az embert az állati létből valami kiemeli.
Nem csak tudattalanul, ösztönösen éli életét,
de folyton kutatja, keresi értelmét.

Ha még nem tudod, miért is élsz,
kezdd azzal, hogy megfigyeled tetteid,
S hogy Te magad adsz értelmet életednek,
felismervén, hogy mi lakozik Benned.

Zongoraszóban

Fénylik szememben a gyertya lángja,
Éjfél van, távol a nappal láza,
Eszmém meghajol a boldogság előtt,
Mely andalít, s megszünteti az időt.

Halk zene dúdol a sötét éjszakában,
Messzire repít, a mosoly dallamában,
Mint lelkemnek írt vágy, olyan végtelen,
Csendesült testemben letűnt félelem.

Abban a zongoraszóban rejtezem el én,
És lüktető szívem már többé nem kemény,
Könnyem csillog a halovány fényben,
A Hold talán most vall szerelmet éppen.

Az a lágy szellő is újra megérkezett,
Nyárfáimmal takarja el szemérmemet,
Libbenő lila függönyöm lágyan mozog,
S reszkető, bíbor szívem úgy zokog...

Mert újra... újra egyedül vagyok...

(Váloczy Szilvia)

Ha úgy érzed.....

Ha úgy érzed leked szétszakad,s összedől a világ.Ha érzed a szíved fáj,és ezernyi sebből vérzik,Ha agyad elönti a keserű bánat vére,s azt mondod elég ,nincs tovább.Jusson eszedbe egy öreg fáradt barát.Egy megtépázott,sokat probált szív,mely érted is dobog.Fordulj hozzám akkor,hogy könnyed letörölhessem,lelked összerakhassam.A sok zavarban útat mutassak,a szíved vérző sebeit,a szeretet fonalával összevarhassam.Engedd ,hogy,építsek egy új világot Neked,melyben kiket szeretsz,mind beleférnek veled.

A Mennyország legkisebb angyala
Járta útját álmatlan éjszaka
Míg megtalálta ki is az őrangyala
S boldogsága csak úgy szárnyalt általa.

Egy álomba csöppentek ők ketten
Rózsaszín felhők, csillag s Hold az égen
És mily édes álomország élt
Szerelmükről a napsütés regélt.

De egy nap villám sújtott e szép világba
És az angyalka felébredt: Elhagyta az álma.
S őrangyala elszállt, otthagyta magára
E keserű, kietlen végtelen világba.

A legkisebb angyalka legnagyobb bánata:
Elröppent összes álma, boldogsága
S kicsi szíve fájdalomtól kettétört
Többi angyalka se tudta vigasztalni őt.

Megmaradt az emlék, gyönyörű képek
Sajnos csak álom volt, hamis, tarka képzet
Erről szólt egy kicsi élet pici képe:
A kisangyalka és őrangyala meséje

Magányos úton építek egy házat,
Betérhet hozzám, aki erre fárad,
Aki dalolva, virágot keresve,
Eltéved a mély életrengetegbe.
És őszi estén, míg az avar sír majd
S utolsó szirma hull a rózsáimnak,
Magányos vándor, múltakba révedve,
Emlékezik majd egy tündérszigetre.
És hírt hoz nékem élet tengeréről,
A csodaszépről, távoli tündérről,
Kit idevárok és aki nem jő el,
Csak egyre szépül a szálló idővel.

Fájdalmam az égnek írom;
vigyetek el, én kész vagyok,
az élet fáj s én már nem bírom,
higgyetek szavamnak szép angyalok

Növesszetek szárnyat hátamra,
hófehéret, erőset s nagyot,
tarisznyát nem teszek vállamra,
induljunk, mindent itt hagyok

Itt hagyom a jót s a rosszat,
itt hol csak magányos vagyok,
s talán visszanézek vágyakozva onnan
téged keresve, hisz szerettelek nagyon

Ha lágy muzsika szól végre,
s testem már kihűlt, fagyos,
tekints fel az égre kérlek
s neked dúdolnak az angyalok

Téged keresnek az éjjeli fények,
a sápatag Hold s a csillagok,
őrizd meg az emlékem s cserébe;
én leszek majd az őrangyalod

Mégse hagyd el magad. Légy mégis csüggedetlen.
A sorsnak ki ne térj. Állj a gazság fölött.
Légy magadnak elég, s vesztedre esküdött
bár sors, tér és idő s a kín le ne teperjen.

Mi búsít és vidít, közös a többiekkel.
Fogadd el végzeted. Ne bánd múltad, jövőd.
Tedd meg, miről tudod, el úgysem kerülöd.
Miben reménykedel, érik, készül szüntelen.

Mit átkoz s áld a szív? Mindenki önmagának
balsorsa és öröme. Lásd a dolgok sorát.
Ez él mind benned is, s mielőtt mégy tovább,

előbb magadba térj, és oltsd ki sürge lázad.
Ki maga mestere s legyőzi önmagát,
alattvalója mind a széles nagyvilág.

Paul Fleming

Árelle - Egy életnyi...

Egy életnyi hosszú, hirtelen jött álom,
Mely magával repít könnyű angyalszárnyon.
Vágtatva fekete felhőkön, vörös napokon át
Oda, hol életre kel a szél, hallod szavát
A messziség bíborszín folyamának
Hová a fűszálak mindig visszavárnak.
Hol perzsel a láng, de meg nem éget,
S egy kedves fűzfaág körülölel téged.
Halandó nem álmodott szebbet még soha,
S téged elvitt a Gondviselés bánatodtól tova!
Antik ódák, ős mítoszok völgyébe,
Istenek és titánok mágikus földjére.
Ismerős ének csendül a távolban:
Tündérek táncolnak sziromfátyolban.
Te tudod dalukat, bár nem tanultad soha,
Szellemedben van a letűnt idők kora.
Magadban cipeled fényes isten lényedet,
Hogy mindig újra megértsd a lényeget.
Válaszokat kutatsz, küldetésed várod,
Mit magadnak adtál: saját utad járod.
Fénylények öveznek, akármerre nézel,
Egyszerű halandó ezt fel nem éri ésszel!
Liliomillatú szellő cirógatja arcod
Te érzed, hogy érdemes folytatni a harcot.
Elterülsz a földön, ezeréves fák alatt,
És hogy itt kell hagynod:
a szíved megszakad.
Az vigasztal, hogyha felnézel az égre,
Melyet egy istennő festett sötétkékre,
Láthatod a Vénuszt, a lelked csillagát,
A Múzsád és Éltetőd örök
szigillumát!

Dsida Jenő: Kérek...

HOGY SZERESSENEK ENGEMET

Kérek mindenrangú és rendű embereket,
hogyha vétkeztem ellenük:
bocsássanak meg érte!

Kérek testvéreket és barátokat,
versenytársakat és ellenségeket,
hogy fogják meg a kezemet.

Felejtsék el, ha Bábel forgatagában
kínok borától szédelegve jártam
és nem emeltem kalapot.

Szorongok, félek mostanában,
különös-nagyok a csillagok mostanában,
egyedül vagyok mostanában.

Mindent próbáltam, aludtam, sírtam is;
most utoljára plakátokat ragasztok
a jószivek falára:

Kérek testvéreket és barátokat,
kérek mindenrendű és rangú embereket,
hogy szeressenek engem!

Csak egyszer mernék én bolondnak lenni,
egyszerre az összes szabályt megszegni,
szétkürtölni, hogy én kiket szeretek,
és sok napot velük lenni, veletek,
ugrálnék és repülnék az ég alatt,
megcsókolnám, akit most még nem szabad,
kinevetném én az egész világot,
elfeledtettném az összes bánatot,
egyszer mernék a karjában kikötni,
egyszer mernék teljesen megőrülni,
áttörölni mind az összes csillagot,
hogy mind úgy ragyogjon, ahogy te ragyogsz,
Milliószor megköszönni te neked,
hogy a barátom vagy s én az lehetek,
megköszönni a sorsnak, hogy így történt