Az éjszaka közepén felkelek, hogy megtöröljem könnyes szememet.
Megint Vele álmodtam, és megint ugyanazt a szerelmes jelenet.
Nem bírom ki, hogy nem Én csókolom, ölelem, szeretem.
Ő már rég elfelejtett, és más tölti be az Én régi szerepem.
Én örülök, hogy boldog, vagyis a világnak ezt mutatom,
De a szívemben még Ő él, és a régi szerelmét kutatom.
Mikor Ő elhagyott, elvitt belőlem egy fontos darabot.
Nálam is itt van egy része, és tudom, örök rabja maradok.
Neki csupán egy csettintésbe került, hogy elfelejtsen Engem,
Én meg szenvedek, és még most is mély nyomot hagy bennem.
Hiába a véget nem érő bulizás, hajnalig tartó tombolás,
Akkor nem gondoltam Rá, de másnap megint jött a zokogás.
A legfájdalmasabb az, hogy tudom sose lehet már enyém,
A szívem szakad meg, hogy többé nem ölel meg gyengén.
Annyi mindenen mentünk át, volt köztük jó és rossz,
De kitartottunk egymás mellett és erősödött köztünk a kapocs.
Egy lassú zene hallatán, az összes emlék előtör belőlem,
És tudom, már csak Én gondolok Rá, és ez megöl itt bent.
Kandalló, medence, kocsi, holdfény, számos hely ami fontos,
Mennyi őrültséget csináltunk itt, ha ezeket látom mindig Rá gondolok.
Neki köszönhetem azt, hogy megtanultam igazán szeretni,
És most Ő lett az, akit nem tudok egyszerűen feledni.
Egy percre lenne minden a régi, a tűz újra égne a szemünkbe,
Mint mikor egymásra néztünk, és körülöttünk a dolgok megszűntek.
Ez az érzés lassan felemészti a szívem, és többé szeretni nem lesz képes,
Tudom Őt nem érdekli, de ilyen szerelmem nem lesz még egy.
Lehet egy kósza napon újra látom, de lehet többé sohasem,
Azért remélem majd marad rólam egy kis emlék odabent.
Arra kérlek, mikor már csak éppen, hogy élek, fogd meg erősen a kezem,
Nézz mélyen a szemembe, és azt látod majd benne: "MÉG MINDIG SZERETLEK!"
Ez a szív még akkor is szeretni fog, mikor már alig dobog,
Ilyenkor tudod majd meg, hogy számomra a világ csak körülötted forog.
Egy szomorú, esős délután, síromnál állva, fejfámon majd olvasod:
"Én nagyon szerettelek téged, bárki bármit is mondhatott!

Szia kedves Margó!

A Sissi oldaláról találtam ide.

Olvasgattam sok szép verset, szebbnél szebbet,

                                                                                       Neked is nagyon szép a lapod! GRATULÁLOK!

Kívánok minden jót és szépet! Szeretettel: Delina

Üdvözletem: Versben mondom el...

Mikor eljön mitől mindenki fél,
Mert nem tudják, mily csodás ott a fény,
Mikor meghallják a földöntúli halk égi zenét,
Maradnának, mert minden olyan szép...

Mikor érzed, hogy csak egy könnyű fénysugár vagy,
Már nem fáj semmi elmúlt a bánat,
Hallod a lágy égi zenét, a csendet,
Nem fáj semmi, maradnál a lágy, ölelő fénysugárban.

Menned kell szól egy hang,
Vár még sok feladat...
Eltűnt a fény, a lebegés, már nem hallod a lágy égi zenét
Körülvesz kín, és szenvedés, élsz! S körülötted a szürkeség...

Arról, aki egyszer eljön


Oly későn jön majd, hogyha eljön egyszer,
Olyan későn és oly magánosan,
Hogy ráismerni még az este sem mer
És az út se, amelyen átoson...
Oly későn jön majd és magánosan.

A lámpát én addigra már eloltom
És míg elborít búsan a setét,
Magányom mélyén az álomba fojtom
A várakozás keserű hevét,
Amíg elborít búsan a setét.

S mikor szememben már kérdés se rebben
És minden emlék fénye kialudt,
Tán éppen akkor gondol rám a csendben,
Kit lassan-lassan hoz felém az út...
Mikor már minden emlék kialudt.

Talán az ajtómon is bekopogtat,
Nevét nem mondja, szótlanul belép,
A bánat addig már félholtra koptat
S már nem várom senki jövetelét,
Mikor az ajtón szótlanul belép.

Ugy jön a csendes esti pillanatban,
Mint elkésett, régvárt illúzió,
A szerelemről mond majd gondolatban
Bűvös szókat, miket hallgatni jó,
Mint elkésett, régvárt illúzió.

Lehet, hogy majd felébreszt a sötétben
Szava, mely lágyabb lesz, mint a homály,
És ott maradnánk halkan, szótlan, tétlen,
Hogy kik is voltunk, azt se tudva már
Körülöttünk hallgatna a homály...
 

Van egy világ, hol a valóságban még sohasem jártam,
De a legszebb álmaimban néha rátaláltam.
Ott sosincs viszály, örök béke honol,
Tücskök énekére, madárdal válaszol.
Évszázados fák közt kis patak csordogál,
Napsütötte tisztásán Tündérpalota áll.
Virágillatú szél borzolja hajamat,
Arany napsütésben tündérek táncolnak.
Amerre csak nézek, minden mosolyog rám.
Egy lelógó faág megérinti ruhám.
Bár csend van, de lelkemben egy dallam felcsendül,
Úgy érzem a gondom tőlem, messze kerül.
Selymes fűszálak vigyázzák a léptem,
A szeretet fényében fürdik egész lényem.
S ekkor halk neszezéssel, ahogy sóhaj lebben,

Puha pilleszárnyon egy tündér elém, libben.
Nem beszél, de mégis értem minden szavát,
Kézen fog és repít hegyen és erdőn át.
Halandó nem érezhet ilyen érzést soha,
Puha lepkeszárnyán álom repít tova.
Eddig nem hallott dal csendül lelkemben,
A szeretet ritmusa dobban a szívemben.
Átjár ez az érzés, mint huzat a házon,
Hogy ez el ne múljon, csakis azt kívánom.
Könnytelen fáj, sajog e világ szépsége,
Elvarázsol a tündérek szelíd békessége.
Nem hivalkodóak, és mégis ragyognak,
Szívem rejtekébe melegséget lopnak.
Túl ragyogják a napot s a reggeli harmatot,

Kedves mosolyukkal áldják meg hajnalod.
Érzem, amit eddig nem éreztem sosem,
Hogy e világ létezését őrzi majd a szívem,
Hisz kell a hit, és kell a remény,
Hogy valahol álmom mélyén,
Létezik egy olyan világ,
Mely őrzi e tündérek nyomát.

Dsida Jenő
Menni kellene házról házra


Nem így kelellene hűvös, árnyas
szobában kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra, mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé.
És rekedt hangon, félig sírva
kiabálni minden ablak alatt:
Szakadt lelkeket foltozni, foltozni!
tört szíveket drótozni, drótozni!
 

Mama csak egy van:

Te voltál aki a segített a bajban,
S én büszkén haladtam nyomodban,
Minden percét élveztem,
Amelyet veled tölthettem.

Ha rád gondolok egy szó jut eszembe,
Szeretlek és maradj velünk örökre,
Bele halnék, ha elveszítenélek,
Maradj velünk én csak erre kérlek.

Csekélység ez a kérésem,
Pedig még most is ezt remélem,
Belőled csak egy van a világon,
Mint egy ritka lepke a virágon.

Egy dologgal zárhatom a versem,
Remélem tetszett így a művem,
S elnyerte tetszésedet,
Mellyel szebbé tehetem az életed.

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő, s áradó vagy bennem, mint a lét
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
a zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben, s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap,
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
a téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon, és csöppje hull a méznek
s mint szivárvány golyó ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felém int,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnyéka lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ
s idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben."
Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujul.

Csak egy csillag fenn az égen,
Ez minden, mit keresünk?
Biztos pont a messzeségben
Irányítja életünk.
Melyik az, mely megmutatja
Számodra a jó irányt?
Szemed az eget kutatja
Mennyi hosszú éven át!
Légy kitartó és ne csüggedj,
Fel ne add a jó reményt,
Könnyű sikernek ne engedj,
S megtalálod ezt a fényt!
Én megleltem az én Napom,
Szemed mélyén ott a tűz,
Aranyozza minden napom,
Gondot és bajt messze űz.
Felhőt elé nem engedek,
Mindig nézni kívánom,
S ragyogjon az Én szívemnek

Szemed sarkában, vidáman, ott ragyog.
Arcodon árad, s legjobb, ha ott hagyod.
Ha másra nézel, majd ugyanezt kapod,
és szebbnek látod már ma, a holnapot.
Mosolynak hívják, - arcodon feldereng, -
Járványként terjed. S ahogy az emberek
elkapják tőled, a szívükben meleg,
biztató érzés és hála kap helyet.
Add hát tovább, mert meg nem tarthatod!
Induljon így el minden új napod.
S hidd el nekem, ha szívedből adod,
Akinek nyújtod, majd vissza is kapod.

A boldogság madarát láttam felröppenni
Bánatos arcodra láttam fényt derülni
Amerre elvonult, egy-egy tollat ejtett
Ezzel a tollal írok verset Neked.
Azt mondja a fáma, ha kezedbe veszed
Bánatod feleded, s nagyon boldog leszel
Küldöm hát e tollat, posta fordultával.
Reményt s szeretetet vigyen a világba.
Ha látsz a tiszta égen, egy kék tollat szállni
Nyújtózz érte rögvest, próbáld meg elkapni.
Tudom hogy menni fog, nyújtózz egy nagyot,
S a boldogság szívedben örökre maradni fog.