Kálnay Adél: Köszöntő   

A nyár, a nyár, az elrepült, 
a villanydrótra fecske ült, 
készül már lassan messzire, 
talán a világ végire. 
  
Szállnak a napok, mint a szél, 
kerengve hull már pár levél, 
nekem is mindjárt menni kell, 
nem cserélnék most senkivel! 
  
Táskámban könyvek, füzetek, 
vár rám egy pad és sok gyerek, 
számok, betűk és dallamok... 
Szervusz! Iskola! Itt vagyok!

Osvát Erzsébet: A mi tanító nénink

Belép az osztályba,
elcsitul a lárma.
A sok gyerek szeme
szavát lesi, várja.

Amikor magyaráz,
repülnek a percek.
Szinte csodálkozunk,
már a csengő csenget?

Türelmes, megértő,
nem kiabál soha.
Ha tudjuk a leckét,
vidám a mosolya.

Megdicsér vagy dorgál,
tudjuk, szeret minket.
Vidítsuk fel mennél többször
tanító néninket!

Osvát Erzsébet: Varázslat történt

Én az iskolától
varázslatot vártam.
Úgy képzeltem, hogy egy
mesebeli várban
varázsolni tanít
egy okos varázsló:
termetre óriás,
két szeme parázsló,
szája varázsigét
mormolgat nekünk,
és egyszer majd mi is
varázslók leszünk.
Így is lett. Megtörtént
a várt nagy varázslat.
A betűk, a számok
barátokká váltak.
Az okos varázsló,
a tanító bácsi
segített hozzájuk
kulcsokat találni.
A varázsigékre,
ahogy megtanított,
könyvem sok meséje
azóta nem titok.
De nem titok többé
a tarka szivárvány,
s hogy a fák mért állnak
ősszel olyan árván...
És mégis, mégiscsak
varázslat marad
az a régi, első, szép
iskolanap.