sszul van a világ megalkotva!
Aki szeret azt nem szeretik.
Akit szeretnek az nem szeret.
Aki szeret és viszont szeretik,
azt előbb-utóbb elválasztják szerelmétől.
Szenvedünk, és másokat szenvedtetünk.
És a legboldogtalanabb nem mindig az aki szenved.
(Romain Roland

Ki vagyok én?


Én - én vagyok!
Se több, se kevesebb...
őrült, esőben mezitláb-táncolós,
felhők felett repülős,
mindent és mindenkit szeretős.
Szeretni bátor lélek vagyok...
Nem bírálok és nem ítélkezem,
elfogadlak olyannak amilyen vagy,
mert Te - Te vagy.

Örömet lelek minden szépben,
elolvadok a zenében,
hol izzó lávaként,
hol hunyorgó parázsként.
Fákat ölelgetek, állatokat szeretgetek,
csodálok mindent, ami élt vagy él.
Téged is...
Mert mersz ember lenni,
vagy azért, mert nem.
Engem kevesen értenek.
De aki igen, az talán már érti mit jelent szeretni.

Az én szívem játszik,
ingemen átlátszik,
másik szívvel tündérkedik
hajnalhasadásig.

Születtem, felnőttem,
durva-gaz erdőben,
virág vagyok, attól félek
csalán lesz belőlem.

Szaporodik évem,
fényben, égdörgésben,
ecetért kell elcserélnem
minden édességem...

Elment a nap,
ahogy mindig szokott...
mert túl sok volt már,
amit még itt hagyott...

Ami félig van kész,
az ma félig marad,
hát engedd,
hogy a dolgok nélküled változzanak...

Vidor Judit: Mikor megjössz

Mikor megjössz,
már nem fogom tudni,
hogy miért vártalak.

Mikor megjössz,
már nem fogom hinni,
hogy megtaláltalak.

Mikor megjössz,
majd nézek rád,
csodálkozva és hitetlenül.

Mikor megjössz,
ezt a csodát
hitesd el velem okvetlenül.

Várnai Zseni: Orgona


Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,
talán ezért hívnak engem orgonának,
április vad kedve suhogtatja ágam,
azután megfürdöm fényes napsugárban.

Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és libegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le hát engem,
s légy boldog te világ,
légy boldog te világ!

Bimbaim bomlanak, virágdíszben állok,
már csak éppen május elsejére várok,
s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom,
s orgonaillatom a világra ontom...

Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és lebegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le már engem,
s légy boldog te világ!
Légy boldog te világ!

Hozhatok neked...

Hervadó virágok helyett
hozhatok neked színeket!
Kéket az égről,
Aranyló sárgát,
Legyen belőle
Takaród, párnád!
Ezüstöt csillogó
Forrás vízéből
Hozhatok neked
Feketét, mélyről.
Nem olyan gyászos
Elszomorítót,
Csak olyan elfedő
Menedékadót.
Hozhatok neked
Hófehér márványt,
Legyen tükröd!
Hozok szivárványt!
Kifeszítem föléd
Nem sírhatsz már soha!
Hozhatok neked...
- Csak tudnám, hogy hova...
(Gnámentzy Eduárd)

Tóth Árpád: ÁPRILIS

Április, ó, Április,
Minden csínyre friss!
Faun-bokájú, vad suhanc,
Újra itt suhansz!
Vásott cigánykereked
Porozza a tereket,
Repül a szemét,
Levegőbe parazsat
Hintegetsz és darazsat,
Illatot s zenét!

Némely ingó és rügyes
Ág végére már
Küldöd: kússzék az ügyes -
Katicabogár,
Mint árbocra egy piros,
Pettyes zubbonyú,
Fürge lábú és csinos
Kis matrózfiú!
Kémleli a láthatárt:
Mennyi fény! Mi az?
S zümmög zengő, napba tárt
Szárnyakkal: tavasz!

Szunnyad még a tél-mező,
Fáradt, vén paraszt,
Fűszakálla csendbe nő,
Megcibálod azt,
Majd meg méznél illatosb
Szellőfésűvel
Fésülöd, s szólsz: hé, de most,
Lomha szolga, fel!
Szundikálás volt elég,
Vár az új robot,
Mit álmodtál, vén cseléd,
Krumplit vagy zabot?

S reszket s kacag a liget,
Cserje meg bozót,
Gyenge bőrű testüket
Úgy csiklándozod;
Minden erdő egy bolond
Hejehuja-hely,
Nincsen még sehol se lomb,
Csak virágkehely:
Izzad még a levelek
Vajúdó rügye,
S a szirom már lepereg:
Csókos szél vigye...

S átsuhansz a városon,
Bérházak felett,
Felragyog sugározón
Sok vak emelet:
Reszkető, bíbor varázs,
Vén kémény fala,
Lányszem-színű kék parázs
A szelíd pala.
Mély, sötét udvar felett
Négyszögű egen
Táncos lábad emeled,
Mint halk szőnyegen.

S padlásablakot, kitört
Sarkon fordulót,
Villogtatsz, mint zsebtükört
Pajkos nebulók:
Zsupsz! a földre hull a fény!
S ím a szenny alól
Nyűtt hang sír, tán a szegény
Por maga dalol?
Vak lap-árus: eleven
Bús utca-szemét
Sütkérezz a melegen,
S nyitja holt szemét...

Április, ó, Április!
Míg tánccal suhansz,
Látogass meg engem is,
Víg örök suhanc,
Hisz egy régi kikelet
Furcsa reggelén
Együtt érkeztem veled
Földi útra én:
Szólt arany szimfónia
Napfény-húrokon,
S bölcsőmnél te, fény fia,
Álltál, víg rokon!

Április-testvérem, ó!
Hol van az a kor?
Ifjúságom hervadó
Kankalin-csokor,
Elpártoltam tőled én,
Nem veszed zokon?
Hej, beteg s fanyar legény
A régi rokon:
Ha a tavaszt élvezi,
Nézvén langy egét,
Bánatát is felveszi,
Mint szemüvegét...

Április, ó, Április!
Simogass, vezess!
Hadd legyek ma újra kis
Jó öcséd, kezes,
Hadd feküdjem tarka fák
Alján inni fényt,
Míg arcomba szöcske vág,
Zöld parittyaként,
Míg szememre patyolat
Szirom lengve jön,
S kis selyem-sátra alatt
Megbúvik a könny...

Ó, tán akkor, míg a méz
Színű nap lehull,
Bordám közül a nehéz
Szív is elgurul,
Imbolyog még, menni fél,
Majd gyáván, sután,
Bíbor labda, útra kél
Tűnő nap után:
Táncol, ugrik, fellebeg,
Enyhén száll tova,
Felfogják a fellegek,
S nem fáj már soha...

Jönnél-e velem az életem útján?
Legyőznéd-e félelmeid, ha kérem?
Tudnál-e bújni hozzám, akár talán
remegőn is, de vágyva az ölelésem?
Tárnád-e ki sarkig a szíved, lelked?
Adnád-e nekem, mi legszentebb,
lelkednek oltárát? Mondd hát!
S engednéd-e, hogy a rét virágából
koszorút fonjak hajadba? Jönnél-e
velem mezőn és réten, földön s égen?
Tudnál-e repülni, mint tán repültél régen?
Vagy akár mint soha még nem!?
Engednéd-e, hogy eléd térdelve
öleljem combod, s forró csókot
leheljek rajta végig? És sétáljunk
kéz a kézben, szemlesütve, vagy
éppen egymás szemében égve
belefeledkezzünk a tücsökzenébe?
Vagy hallgatva a csendet, kósza
fellegekbe karolva váljunk eggyé,
lélek a lélekkel, szív a szívvel. Hiszen
maholnap úgyis véget ér minden.
Az álom, a lét... szertefoszlik, miképp a
szappanbuborék. Mondd Kedvesem!
Jönnél-e velem, ha kérem?

Dsida Jenõ: Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg õ véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad.
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
- itt e földön senki sem szerethet jobban! -
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem - milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!

Reményik Sándor (1890-1941)
VISSZA

Én nem tudom: hova.
Én nem tudom: mire.
Én nem tudom, hogy ki után.
Csak vágyom, vágyom - -
Talán egykor élt életem,
Talán sosem élt életem után.

Vágyom, vágyom -
És nem tudom, e vágy
Előre néz, vagy vissza:
A reménység, vagy az emlékezet
Felbuzgó talajvizét issza.
Vágyom, vágyom - -
Én azt hiszem, hogy vissza.

Így vágyhatik a kinyílt és csalódott
Virág bimbókorába -
Így vágyhatik a meglett és megrendült
Férfi gyermekkorába -
Így a kipattant rügy a fába vissza -
Így a fa gyökerébe -
Így nemzet a talán valaha volt,
Talán sosem volt ősi dicsőségbe -
Így vissza, vissza
Egyetlenegy nagy fehér békességbe
Az össze-vissza tarka sokaság -
Istenbe vissza,
Vissza, vissza
A teremtett és megromlott világ.

IMÁDSÁG
Szép Ernő



Ki ülsz az égben a vihar felett
Én Istenem, hallgass meg engemet.
Hozzád megy szívem, itt szavam dadog,
Hazámért reszketek, magyar vagyok.
A népekkel ha haragod vagyon,
A magyarra ne haragudj nagyon.

Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,
Bocsáss meg néki, sajnáljad, szeresd.
Szeresd, vigyázz rá, istenem, atyám,
El ne vesszen veszejtő éjszakán.
Mert itt a népek nem tudják, mit ér,
Hogy olyan jó, mint a falat kenyér.

Hogy nem szokott senkit sem bántani,
Lassú dallal szeretne szántani.
Édes Istenem te tudod magad,
A bárány nem ártatlanabb.
Te tudod ezt a fajtát, mily becses,
Milyen takaros, mily kellemetes.

Te látod életét minden tanyán,
Te hallod hogy beszél: édes anyám.
Te tudod a barna kenyér ízét,
Te tudod a Tisza sárga vizét.
Te tudod, hogy itt milyen szívesen
Hempereg a csikó a füvesen.

Te tudod a nyáj kolompját, ha megyen,
Édes szőllőnket, tudod, a hegyen.
S keserű könnyeink, tudod, Uram,
Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan.
S hogy víg esztendőt várunk mindenér
S hisszük, hogy lesz még szőllő, lágykenyér.


Óh, keljetek a magyart védeni
Ti istenek fényes cselédei:
Uradnak mondd el aranyarcú Nap,
Mondd el szerelmes délibábodat.
Dícsérjed a Balatont tiszta Hold,
Hisz szebb tükröd a földön sohse volt.

Csillagok értünk könyörögjetek:
Kis házak ablakába reszketeg
Szerteszét este mennyi mécs ragyog…
Könyörögjetek értünk csillagok.

Álmodj egy csillagot,mely megvilágitja előtted az utat,
és fényárban úszó angyalok rengetegébe repitik gondolatod.
Gyémánthintót szárnyaló fehér paripákkal,
mely a tejút bársonyszőnyegén suhan átall.
S e gyönyörű helyen,hol kacérkodsz a csoda világával,
angyalkák játszanak selymes,lágy hajaddal.
Ez jó neked,tovatűnik a fájó valóság,
s befele hulló könnyeidet felváltja egy különös vágy.
Álmodozás egy fényes ragyogó csillag után,
mely elvarázsol,és fogva tart egy szárnyas paripa hátán.
Ő odarepit,ahova szeretnéd egy álomkapun át,

Búcsú hajnalon:


Az tudja igazán milyen szeretni,
ki arcán a fájdalmat vidámra festheti,
hogy ne tudják és ne lássák, mennyire is fájhat,
mikor lelkedben tüskéből fészket rak a bánat.

Reszkető szívvel vidámnak látszani,
mosolygós szemekkel egy könnycseppel játszani.
Másnapok nélkül együtt lenni vele,
mikor tudod jól, másé lesz simogató keze.

Megtenni bármit, hogy mellette lehessél,
hogy közömbös arca l csak a szívéért tehessél.
Minden egyes pillantását ajándéknak venni,
napsugaras világában árnyéknak lenni.

Irigynek lenni az egész világra,
éjjel a holdfényre, mely simulhat hozzája.

De ha lefolyhatnék könnycseppként a szeméből,
megsimogatva arcodat testem melegétől,
boldogan halnék meg kedvesem ajkadon,
hogy hozzád érhettem még egyszer a búcsú hajnalon

Még midig rólad álmodom,
bár elmúlt minden,
egy álom lett csupán,
miben oly igazán hittem.

Még mindig reád vágyom,
és senki másra,
szomorú szívemmel,
benned leltem társra.

Még mindig te vagy nekem,
az ki más nem lehet,
de sajnos nem vagy itt,
s arcod rám nem nevet.

Még mindig várom, hogy megbocsájts,
még egyszer megbocsájts nekem,
s nem álom lesz csupán,
hogy megfogod kezem.

Még mindig könnyes az éjszakám,
mintha tegnap lett volna,
mikor a búcsú hajnalon,
szívem a szívedhez szólna.

Még mindig nagyon szeretlek,
úgy szeretlek téged,
hogy egy percért az életemet
oda adnám érted.

Most Neked irok...


Csak és kizárólag,
Titkosan neked.
Elrejtem a betűket is
Szépen, hogy amiről
Szól, senki se tudja meg.
Kipöttyözöm tűvel a
Papírt, de csak a te ujjad
Tapintja ki, mit is mondok.
Ujjhegyedről szívedbe ér,
Mit suttog neked a titkos,
Kis levél...
Meg fogsz nyugodni,
Csupa mosoly és nyugalom
Leszel majd, eloldalog
Minden, ami bánt, s csak
Hallod, egyre hallod, odabent
Ezt a bájos, néma melódiát.
Rá fogsz jönni, mit suttog,
Mit ígér, mit követel, s remél.
Rá fogsz jönni, tiéd a szívem,
S hogy... de ne fecsegjünk ki
Titkot hangosan!
Hiszen a szépre,
Titokra, biztonságos
Jóra, bizony minden
Szívnek ujja, s füle van...

Csak mi...

Nincs elmúlás, nincs vége az útnak,
megbocsájtani kell és lehet a múltnak.
Bár vannak álmok és nehéz vágyak,
Mik elszabadulnak és messze szálnak.

Miért van, hogy ott is sarjadhat virág,
Hol perzselve veszett el egy világ?
Ki vagy, kit látok ha jössz velem szemben,
Az örök és megfoghatatlan női(férfi) testben?

Lesz e még parázs, mi édesen melenget,
ha nem leled, mi elvarázsolja lelked.
Vannak e örök kis szavak, mik halkan rebegnek
mik neked szólva dadognak, hebegnek?

Találsz e még bennem, nem látott mélységet?
Ébresztek e még benned titkolt kétséget?
Elmondhatsz e mindent mi fáj és felkavar,
mit feledni akarsz, de nem lehet egyhamar?

Ezek, a megfoghatatlan csendes szépségek,
örök és megválaszolhatatlan kérdések.
Mert vagyok, mi lennem kell és lehet
Erről a múlt és az élet semmit nem tehet.

Hidd el, itt vagyok, míg a napok vörösen kelnek,
Míg az éjszakák benned ragyogva telnek.
Ne nézd mi lehet, mi utunknak lehet gátja..
Had sodorjon el a szépségek habos árja...

Emlékül Neked most egy verset írok
De tudd ,minden sornál tiszta szívből sírok!
Hittem egy szép, boldog szerelemben
Szerettem egy fiút, nagyon ,önfeledten.
Remegett kezem mikor szemembe nézett
S lám mégis eltalált minket a keserű végzet.
Sok volt a vita, sok a félreértés
Valahogy hiányzott a kölcsönös megértés.
Volt sok öröm és szomorú bánat
Jó volt tudni, hogy van, aki haza várhat.
Kihez odabújtál, testére csókot adtál
Kitől reggelente egy vidám mosolyt kaptál.
Szeretlek én most is, jobban ,mint valaha
De mégis elszakít tőlem az élet sorsa.
Meggondolatlanul dobálóztunk a szavakkal
S bántottuk egymást, néha akarattal.
S mi lett a vége? Lám ,már te is tudod!
Hisz a sok vitát már te is unod....
Nem tudom én, leszek -e még boldog valaha
S a te szíved lesz -e más szívének otthona.
Lehet, elfelejtesz majd engem hamar, s könnyen
De nekem nem lesz oly nap , hogy ne hullna könnyem!
Síratom a szerelmet, melyet Tőled kaptam
S felfogom lassan, hogy egyedül maradtam.
Hisz másra én sose vágytam, te kellettél nekem
És most mégis nélküled kell tovább mennem.
Rengeteg emlék itt marad, arcod előttem
Mindig érezni fogom, hogy hiányzol mellőlem.
Évek múlva, ha újra találkozunk
Csendben szólal meg fájó sóhajunk:
Hol rontottuk el, mi volt a baj?
Talán a Jóisten nekünk mást akar?
Boldogabb leszel- e mással, életed teljes -e?
Hogy fogom elviselni, hogy másnak vagy a kedvese!
Ó, ha megállíthattam volna a tegnap boldog pillanatát
Nem kellene átélnem a ma, s a holnap iszonyatát!
Elengedjük hát most végleg egymás kezét
Új életem nélküled kegyetlen lesz, s nehéz!
Őrizz meg szívedben szép emlékként, ne haraggal gondolj Rám
S ne felejtsd el , szeretni foglak .. örökké ..Édes Drágám!
Szemedben ne legyen gyűlölet , hisz a sors tehet róla
Közös álmainkat most már más váltja valóra!

Arról, aki egyszer eljön


Oly későn jön majd, hogyha eljön egyszer,
Olyan későn és oly magánosan,
Hogy ráismerni még az este sem mer
És az út se, amelyen átoson...
Oly későn jön majd és magánosan.

A lámpát én addigra már eloltom
És míg elborít búsan a setét,
Magányom mélyén az álomba fojtom
A várakozás keserű hevét,
Amíg elborít búsan a setét.

S mikor szememben már kérdés se rebben
És minden emlék fénye kialudt,
Tán éppen akkor gondol rám a csendben,
Kit lassan-lassan hoz felém az út...
Mikor már minden emlék kialudt.

Talán az ajtómon is bekopogtat,
Nevét nem mondja, szótlanul belép,
A bánat addig már félholtra koptat
S már nem várom senki jövetelét,
Mikor az ajtón szótlanul belép.

Ugy jön a csendes esti pillanatban,
Mint elkésett, rég várt illúzió,
A szerelemről mond majd gondolatban
Bűvös szókat, miket hallgatni jó,
Mint elkésett, rég várt illúzió.

Lehet, hogy majd felébreszt a sötétben
Szava, mely lágyabb lesz, mint a homály,
És ott maradnánk halkan, szótlan, tétlen,
Hogy kik is voltunk, azt se tudva már
Körülöttünk hallgatna a homály...

"A szívem fölött elsuhant egy árnyék;
Valaki hiányzik, valami fáj még;
valószerűtlen, zord messzeségben
valakit várnék, de el sosem érem.

Valaki alszik; álmatlan álmot.
Nem ismeri még a csodás világot,
amit a szívem nekem teremtett
s álompermettel dúsan telehintett

Valaki moccan; álmodik mégis?
Talán mellette ott vagyok én is?
Karjába bújnék, ölelni vágyom,
de távol van tőle az én világom;

Valaki néha nagyokat sóhajt;
valamit suttog; valakit óhajt.
Megszeretgetném, hogyha tehetném,
hogy boldog legyen, csak azt szeretném.

Valaki itt van; álmodom álmát;
én már meglestem az ő világát.
Titkon velem van megint az éjben,
s ajkam a csókját ízlené éppen.

Valaki mégis karjába kapna
egy titokzatos, szép pillanatra.
Valakit hívok, valakit vágyok;
kísértenek most szerelmes álmok.

Valaki elment, de visszavárom.
Nélküle üres az én világom.
Valamit titkon megsúgok csendben:
boldogok lennénk szép szerelemben