A barát egy mosoly,mely bátorít,ha félsz;
A barát a taps,mely ujjong,ha célba érsz.
A barát egy kéz,mely felhúz,ha elestél;
A barát az álom,mit éberen kerestél.

A barát egy könnycsepp,mely érted hull,ha baj van;
A barát gyémántpáncél,óv téged a harcban.
A barát egy nevetés,mely felharsan,ha meglát;
A barát egy rózsakert,mely neked nyitja bokrát.

A barát egy csillag,mit az éj varázsol,
A barát egy dallam,mit meghallasz bárhol.
A barát a láng,mely kitáncol a tűzből;
A barát az emlék,mit szívedben őrzöl.

A barát is csak ember,s néha tán hibázik;
De szeret,s ha nincs veled,érzed,hogy hiányzik.
Mert Egynek lenni nem jó ezen a világon....
Köszönöm,hogy Te vagy a barátom

Szép volt, igen

Ha végképp elvisz a hallgatás,
s ajkaim belebotlanak a szóba,
tekintetemmel se keresem a jövőt,
és minden elmúlik, ami visszahívna,
csak te leszel még
örökké beváltatlanul -
ősz hajjal, nekem mégis fényesen,
összetört mosollyal, mégis ragyogón:
állsz a fejem fölött,
megértve, nem vitázva,
s arra gondolsz akkor is,
ha már a múlt nem vigasztal,
hogy szép volt, igen, mégis szép.

Csak...

Csak szeretni hívlak,
gyémántok lehetnénk -
csillagtalan létben
nap-szemed ragyogna.

Csak szeretni hívlak,
kezemben kezeddel -
szívünkben lüktetés
lenne valahára.

Csak szeretni hívlak,
az nem lehet kevés -
duplán élni vágyna
általunk a csoda.

Csak szeretni hívlak,
a szeretet elég -
ne hallgattasson el
önzőn a hangulat.

Csak szeretni hívlak,
az űrt betöltenéd -
hangomból sebesen
menekülne a "csak".

NÉLKÜLED

Elmúlnak így az estjeim
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
- szemem ki sem nyitom.

Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver,
le-lehullok, de sóhajom
utánad - felemel.

Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.

Tudod Kedves

Tudod Kedves, az éjszaka nem attól szép,
hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
Tudod Kedves, nem attól lesz szép az élet,
hogy: mi volt. Hanem hogy ami jön, hogyan
éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.

Reményik Sándor

A keserű pohár

Ó, nem voltam türelmes szenvedő.
Testem a szenvedéshez nem szokott.
Az élet nem edzett, csak puhított.

S hogy megjelent a keserű pohár,
S felém libegett titokzatosan,
Mondván: most eljöttem, hogy kiigyál:
Megragadtam vadul a poharat
S falhoz vágtam. Ezer darabra ment.
De rögtön csorbítatlan megjelent.

S szólt másodszor is a sötét pohár:
Ím itt vagyok, hogy te is kiigyál.
És igazság ez: szenvednek sokan,
S a Te részed még mindig hátra van.
S most kiiszod, ha akarod, ha nem.

Dühöngve vágtam közbe: nem!
Nem sóhajtok: "Múljék el, ha lehet" -
S fölvetettem daccal a fejemet.
Nagyot reccsent a csend -
S a makacs pohár újra falnak ment.
Ezer darabra ment.

De jaj, mert harmadszor is megjelent.
S akkor tudtam, hogy dühöm hasztalan,
Enyém, sajátom e sötét pohár -
És ki kell ürítenem poharam.
Az ajkam kinyílt félig-öntudatlan,
A karom kinyílt félig-akaratlan,
S felmérve csillag szabta sorsomat,
Fogtam s lassan fenékig ürítettem
A poharat.

Váci Mihály
VIRÁG

Hajamban mennyi csók illata fészkel,
mint rozs tövén a fürj-sírású szél,
szememben szomjas vágyak nyája térdel
szerelmed kóborló vizeinél.

Állad remegve fogom a kezembe
és arcodat, mint lámpát fordítom
a homlokodra: - Láss! és mondd, szeretsz-e,
mikor szeretni magam nem tudom.

De jó is lenne még dúdolva-sírva
átcsavarogni néhány éjszakát,
s nézni, mikor ruháidból kinyílva
karcsún derengsz, illazotó virág.

Hajnalban

Térdre hullottam,
s mint akit megvertek,
nem remélve semmit se már,
csak még egyszer beszívni
a közeledő hajnal illatát,
úgy vártam a csendben.
Jött is lassan lopózva,
felkúszott a hátamon,
befúrta magát a hajamba.
Megadtam magam a sorsnak,
de az utolsó pillanatban
tekintetem beléd ütközött

Juhász Gyula: Emlék

A szálló évekkel
Sok minden megy el,
De a szív, a koldus,
Tovább énekel.

Mi remény volt régen,
Emlék ma csupán,
De legalább sírhatsz
Tűnt szépek után!

Ami emlék, szebb is,
Mint az, ami él,
Romok is ragyognak
Hűs hold fényinél!

Soha többé

Karod koszorúját körém
nem fonod.
Nem ragyog szeretőn rám
a mosolyod.
Ajkad nem ízlel,rajtam
szád nem kutat
nem csókol mohón
keresve titkokat
nem,soha többé?

Leírt vallomásod meddő
szóhalom.
Szavaid zenéjét rég nem
hallhatom,
nem duruzsolsz mesés
altatót nekem,
s nem kulcsolódhat már
kezedre kezem,
nem,soha többé.

Nem ábrándozom sosem -
lesz dolgokon.
Szívemet kitárni többé
nem fogom,
szerelmet adni,s kapni
nem merek
mert fáj,ha elhagy akit
szeretek.
Nem,soha többé!

Edgar Allan Poe
ÁLOM AZ ÁLOMBAN

Vedd még e csókot, édesem!
Mostan megyek, elbúcsuzom
És ez legyen a búcsuzóm:
Igazat mondtál énnekem,
Bús álom az én életem:
Eltűnt reményem csillaga,
Mindegy, nappal vagy éjszaka,
Való volt-e, vagy látomány,
Ma már mi sem maradt nyomán.
Minden, mi van e bús világon,
Álomba ködlő furcsa álom.

Állok viharzó part előtt,
A tengerár lihegve bőg.
Kezemben emlékek, romok,
Arany fövény, arany homok. -
Nézem, hogy hullanak ezek
A könnyű, semmi porszemek
És könnyezek - és könnyezek!
Ó Istenem! bárhogy fogom,
A porba hull lágy homlokom!
Ó Istenem! nem menekül
Egy szem se a vizek elül?
Hát minden-minden e világon
Álomba ködlő furcsa álom?

Láthatatlan kötelék

Űz hozzád, szorít,
nem ereszt.
Üvölteném, de csak
némán ejtem ki
nevedet.

Könnyek
fájdalmas szenvedélye.

A ,,majd egyszer"
örök reménye.

Valami szép,
valami kék,
olyan, ami hív:
egy láthatatlan kötelék.

Csatok és kapcsok
nélkül -
lelkem lelkedbe
szédül.

Magányos lettél

Amikor a tükörben
idegen az arcod,
És eluntad végleg a harcot.

Amikor rájössz,
hogy sohasem nyertél,
akkor érzed, hogy magányos lettél...
BródyJános

Hallod-e...

Hallod-e, te sötét árnyék, ember vagy-e vagy csak árnykép?
Nem vagyok én sötét árnyék, sem ember, sem puszta árnykép.
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok,
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok.

Ha te vagy az ég kabátja, én vagyok az aki váltja.
Én vagyok az, aki vakon bámulok ki az ablakon.
Hívlak, Isten, nyújts a karod, mikor szemem eltakarod.
Hívlak, ha vagy, nyújts a karod, legyen úgy, ahogy akarod.

Nyísd meg nekem a dombtetőt, a dombtetőn a temetőt.
A domb tetőn a temetőt, adj odáig menni erőt,
Hadd készítsek ott heverőt, hadd feküdjem le a sárba.
Hadd feküdjem le a sárba, ahogy kulcs talál a zárba.

Búcsúznék már de nem könnyű, szakad szememből a könnyü.
Ősz szakállal menydörögve gyöngyöt szór az ég a rögre.
Szakad az eső a földre, fehér szemfedővel föd be.
Szakad az eső a földre, belemosódom a ködbe.

Helló! helló!

Én nem ide jöttem, nem ezt akartam,
Reményt kaptam csak azt útra,
én az örök átutazó...
azt, hogy minden bűnöm megbocsátható..
Hiszen minden bűnöm megbocsátható...
(Ákos)