Izzó vörös szív a nap, a reggeli ég tövén
Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén.
Őszi ruhát hullató színes tarka fákon

Kicsi madár didereg, egy hajladozó ágon.
Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva
Reménykedve föl-fölpillant, a nap melegét várja.
S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat
A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt.
Virágszirmok nyílnak méhek, lepkék szállnak
Utolsó kortyát isszák, az elmúló nyárnak.
Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge
A nyár virágpor zászlaja mélyen leeresztve.
Mint a hold fogytak el, az izzasztó napok
S királyságuk eljöttét ünneplik a fagyok.
A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja
Hosszú álma után köszönti majd, a tavasz kis virága

Fjodor Tyutcsev:

Rólad álmodom
Rólad álmodtam az éjjel,
Vakítóan ragyogtál angyali fénnyel.
Felém nyújtottad a kezed,
Kértél, hogy menjek veled.
Megfogtam a kezed, az ég felé repültünk szárnyadon,
Keresztül szerelmes álmokon.
Megálltunk egy felhőn és csak néztél rám,
S végigsöpört rajtam egy érzelemhullám.
Barna szemed fényesen sugárzott,
Amelyet még szemem nem látott.
Kicsit eltávolodtak egymástól az ajkaid,
Mintha mondani szerettél volna valamit.
Gyengéden megérintetted a kezem,
S tudtam, hogy ez már a szerelem.
Közelebb húztál, jelezve, hogy ne féljek tőled,
Alig hittem, hogy ott állok előtted.
Félig lehunytad a szemed, egyre csak közeledtél,
Átölelted a derekam, mélyen a szemembe néztél.
Átkaroltam a nyakad, sejtettem mi lesz a folytatás,
Magadhoz szorítottál erősen, nem maradt el a hatás.
Ajkad lassan az ajkamhoz ért,
Úgy éreztem ez mindent megért.
Csókoltál édesen, karodba olvadtam,
S úgy éreztem végre nem álmodtam.
Karjaidból már ki nem vágyom,
De mi ez? Az ágyamban fekszem és a plafont látom.
Szomorúan felsóhajtok, s behunyom a szemem,
Felébredtem, folytatódik a gyötrelem.
Szívem hevesen vert, kínzott az álom,
Csókod emléke forrott a számon.
De ez miért csak egy álom?
Csókodra az ölelésedre vágyom.
De te nagyon messze vagy,
S ez csak egy szép álom marad.

Wass Albert: Szívpalota titka

Minden szívnek van egy csodakertje,
A kert közepén van egy palota,
S minden palotában egy fekete szoba.

A fekete szobában Csontvázember ül.
Sötéten. Egyedül.
Néha a palota zsivajába,
S a tavaszodba belehegedül.

Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.
Halkan peregnek, mint a levelek.
(Szívedbe mintha ezer kés hasítna:
Zokog, zokog a csontvázembered.)

Idegen szemektől kacagással véded,
Jaj csak meg ne lássák: drágább, mint a kincs!
Mások palotáit irigykedve nézed:
Neki nincs! Neki nincs!

Pedig:
Minden szívnek van egy csodakertje,
S minden csodakertben van egy palota.
S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:
Minden palotában egy fekete szoba.

Szívörvény Könnycsepp gördül le boldog arcomon,
álomba hullva fekszel a vállamon,
s közben a szívem meg-meg remeg,
félve ölellek amíg csak lehet.

Szemedbe nézek, hogy tüzében égjek,
karodba bújok, hogy többé ne féljek,
arcodra ezer forró csókot lehelek,
álmodva élem már régóta életem.

Reggel, mikor ébred már a nagyvilág,
minden egyes porcikám, csak utánad kiált,
nappal, mikor zúg a világ köröttem,
vágyom, hogy álmodjak tovább így örökre.

S mikor a nap is álmainak él,
utolsó szavam hozzád útra kél
repül messze hozzád, egy édes üzenet,
szeretné ha tudnád, csak érted élhetek.

Aj de az álom, az nem ilyen édes,
minden egyes foltját szennyezi a méreg,
mert az ég se hagyja, hogy örökre álmodjak,
hisz senki sem tudja még, mit hoz majd a holnap.

Te is tudd, ó én kedvesem,
nem létezik nappal, ha nincsen éjjele,
nincsen kikelet fagyos tél után,
s nem nevet az ember, csak sírás után.

De én mégis vallom, ó én védtelen,
nem lehetek boldog, ha te nem vagy velem.
Hát téged kérlek, én drága szerelmem,
hazudd nékem szentül, hogy itt maradsz mellettem!

Mondd, hogy soha senkiért el nem hagynál,
hogy nem csak a jelen, a jövő is rólunk szól már,
engedd, hogy higgyem, te megmaradsz nekem,
hogy nem lesz többé magányos, gúnyos életem.

Égbe száll az imám, tán a föld is hallja,
nem kérnék én többé, ha téged meghagyna,
nem emelném panaszra már szomorú számat,
ha az ég engedné, hogy kerüljön a bánat.

De tudom én is, ez csak egy mese,
a királylány is várhat a szőke hercegre,
szívem is érti az örök igazat,
mindig tél követi, a forró nyarat.

Tudom én mit rejt a jövő,
látom a képet, mi nem is sejthető,
s valahol érzem, jaj, hisz te is látod,
egyszer mindenkit elér majd a súlyos bánat.

De addig kérlek égess el szemeddel,
féltőn zárj, míg lehet vaspáncél szívedbe.
Erősen ölelj át gyöngéd két karoddal,
s forró csókot lehelj rá vérvörös ajkamra.

Hitesd el velem, hogy te is elhihesd,
a sors is egymásnak termett meg minket,
s szerelmük olyan, mint egy nagy fenyő,
mely télen nyáron mindig zöldellő!

> csaktitkonszeretlek.mp3 -

A gőgös pillangó
Egyszer egy pillangó nem gondolta végig,
hogy nem oly egyszerű repülni az égig.
Dalos pacsirtának a jó kedvét elvette,
s a Törékeny kis fecskét ő biz kinevette.
Nektek az elég, ha látjátok a napot?
Én látni fogom az összes csillagot!
Nekiveselkedett, s csapdosta szárnyait,
hogy valóra váltsa esztelen álmait.
Olyan gyorsan repült, ahogyan csak tudott,
s a földtől távolodva egyre feljebb jutott.
Gőgös pillantással a rétre letekintett,
s elkacagva magát a világra legyintett.
Aztán nagy robajjal megdörrent az ég:
Szent szűzanyácskám, eljött hát a vég?
A megvadult szél úgy el kezdett fújni,
hogy a pillangónak nem volt hova bújni.
Dobálta kis testét biz ide, meg oda,
szegény erőlködött, de nem jutott sehova.
S mikor már érezte, vesztét itt meglelé,
az éjszürke felhőkből egy gólya repült felé.
Meglátván pillangót, baját megértette,
s meggyötört kis testét hátára feltette.
Hazaviszlek téged te buta álmodozó,
hisz hol virágaid, élned csak ott a jó!
S bármilyen magasra is vinnének vágyaid,
csak addig repülj fel, mit elbírnak szárnyaid.
Bernát János

Hajtsd le párnádra kócos kis fejed,
Enged, hogy az álom játszhasson veled.
Rajzoljon a képzelet szívnek tetsző képet,
Aludjál nyugodtan s álmodjál szépet.
Holdsugár fonja álmodat majd körbe,
S vágyadat mutatja, mint egy tükörbe.
El suhan az éj, szinte észre sem veszed,
Álmodat vigyázva fogják a kezed.
Meg nyugszik a szív, de az álomnak nincs vége,
Létünknek ez, a legszebb szenvedése.
Mert az álom sokszor oly szép is lehet,
De tudjuk, csak játszik velünk a képzelet.
És így nehéz szívvel ébredünk,
Hogy tovább éljük rohanó életünk.
S ha nyújtanak feléd egy segítő
kezet,fogad el, és Estére
nyugodtan hajtod álomra fejed.

Jó éjszakát szép álmokat!!

Ahogy a napok rövidülnek...

Ahogy a napok rövidülnek,
Úgy érzem, mintha köd borulna rám,
Ahogy az éjjelek lehűlnek,
Mind gyakrabban jut eszembe anyám.

Mit oly sokszor elhalasztottam
Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár.
Jóvá tenném mit mulasztottam,
De nem lehet, mert Ő már messze jár.

Ó mennyi mindent nem tettem meg!
Még nem késő, te még megteheted
Megőszülve is maradj gyermek,
Mondd meg neki mennyire szereted.

Két keze érted dolgozott csak.
Mindennél jobban szeretett.
Az éjjelt is nappallá téve,
Óvott téged és vezetett
Míg lehetett, míg lehetett.

Amit akkor elfelejtettél
Talán még jóvá teheted.
Hát menj, rohanj és simogasd meg
A téged védő két kezet
Amíg lehet, amíg lehet.

S ha olykor nagyon elfáradtál
Ő hozta vissza kedvedet
Ő tanított beszélni téged
Nyitogatta a szemedet.
Mert szeretett, úgy szeretett.

Most vár valahol megfáradtan
Nem kér sokat csak keveset
Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót
Egy vigasztaló kedveset
Tán még lehet, tán még lehet.

A szíve érted dobogott csak,
Amíg belebetegedett,
De Ő titkolta nem mutatta,
Nem mondta el; hogy szenvedett
Csak mosolygott és nevetett.

Bárhol is vagy, hát fordulj vissza,
Az ember másként nem tehet
És csókold meg amíg nem késő
Azt az áldott édes szívet
Ha még lehet, ha még lehet.

(Kibédi Ervin)

Te hogy mondanád el, hogy sokat jelent neked,
Hogy nem telik el úgy nap, hogy ne gondolna Rá szíved,
Hogy nem telik el úgy éj, hogy ne kívánj szép álmokat,
Hogy ne szépítené meg arca az álmodat?

Te hogy mondanád el, hogy nem érdekel más,
Hogy számodra egy kezdet lett az elmúlás,
Hogy szíved még mindig csak érte dobog,
Hogy szerelmes lelked még mindig utána zokog?

Te hogy mondanád el, hogy még ma is visszavárod,
Hogy minden árnyékban alakját látod,
Hogy ablaknál állva az órádat nézed,
S tudod, hogy nem jön, hisz így teltek az évek.

Te hogy mondanád el neki, hogy még benned él,
Hogy szíved-hasztalan bár-még mindig remél...
A sors az idő kerekét könyörtelenül tekeri,
S így évek múltán mindezt, te hogy mondanád meg neki?

Ha mosolyt hozok a könnyek helyett,
így maradjak meg neked.
Ha csillogóra váltom a szemedet,
így maradjak meg neked.
Ha kezed kezemben megremeg,
így maradjak meg neked.
Ha én melletted állok félve meg,
így maradjak meg neked.
Ha szeretnék együtt félni veled,
így maradjak meg neked.
Ha vagyok én neked a szeretet,
így maradjak meg neked.
Ha velem a szép még szebbé lehet,
így maradjak meg neked.
Ha te szépnek látod a lelkemet,
így maradjak meg neked.
Ha vagyok az, aki más nem lehet

Úgy fáj,úgy éget érzem itt benn,
A szivemben a sőtétséget.
Búcsúszóval véresre sebezve,
Emlékszem még,
Simogató, lágy kezedre.
Maró könnyek az arcomon,
Patakban peregnek le,
Én csak hagyom.
Bennem dübörögnek a miértek,
Tiltott a szerelem,
Időt nem hagyott.
Ki ilyet nem élt át,
Pofont még nemkapott.
Távolból nézni a kedvest,
Kezed, nem az ő kezében,
Csak a vágyat látni a szemében.
Távolból válaszolsz,a véred lázad,
Menteni kéne lelked,szeretnéd,
Közelednél hozzá,de nem visz a lábad.
Nemszabad,nemlehet,észnél kell lenned,
Másnak nemfájhat,nemérdemli.
Talán egyszer,tündérnek születsz újra,.
Ez a szerelem örök,vigyáznod kell rá magadban,
Fájón is gyönyörű,hallhatatlan

Ne, akarj...
Ne akarj magadnak kincset, gazdagságot,
kívánj inkább velem igaz boldogságot.
Nézd a fecskepárt, s megérted a dolgot,
mily apró fészke van, mégis milyen boldog.

Te hogy mondanád el, hogy sokat jelent neked,
Hogy nem telik el úgy nap, hogy ne gondolna Rá szíved,
Hogy nem telik el úgy éj, hogy ne kívánj szép álmokat,
Hogy ne szépítené meg arca az álmodat?

Te hogy mondanád el, hogy nem érdekel más,
Hogy számodra egy kezdet lett az elmúlás,
Hogy szíved még mindig csak érte dobog,
Hogy szerelmes lelked még mindig utána zokog?

Te hogy mondanád el, hogy még ma is visszavárod,
Hogy minden árnyékban alakját látod,
Hogy ablaknál állva az órádat nézed,
S tudod, hogy nem jön, hisz így teltek az évek.

Te hogy mondanád el neki, hogy még benned él,
Hogy szíved-hasztalan bár-még mindig remél...
A sors az idő kerekét könyörtelenül tekeri,
S így évek múltán mindezt, te hogy mondanád meg neki?

Igazság...
Az élet nehéz, a múlt ködbe vész.
A szív jelenbe néz, s jövőt megigéz.
Ha félsz, nem élsz
Ha élsz, remélsz..
gondold meg merre mész! S Te légy, ki sose fél!

Üzenet, a távolból...
Szeretlek..

Én csak szeretlek
Mint föld,esőcseppeket.
Mint szivárvány az eget,
Mint hóvihar hatalmas
Hegyeket,
Mint anya a kisdedet,
Hiába sír éjjeleket.
Mint kiflibe kanyarodott
Kiscica a tejet,
Szeretlek,
Mint élő a természetet.
Levegőm vagy,
S szívem dobbanása.
Könnyes szemem,
Fénylő csillogása.
Sejtmilliárdjaim
Tápláló varázsa.

Minden idegszálam
Összpontosulása tiéd.
Testet öltött álmom
Szivárvány palástját,
Nyújtom feléd.
Szerelemszőtte,
Mosolyöltötte az egész.
Csak addig hordd,
Amíg élsz!