|
Adni, a másiknak igaz szeretetet
adni, a másiknak egy ölelő kezet
adni, a másiknak egy érintést, melytől boldog lesz
adni, a másiknak valamit, amitől jobb lesz
adni, s ez a lényeg igaz szeretetet
barátnak barátságot
anyának tiszteletet
mert nincs más és nincs fontosabb mint az őszinte szeretet
a szeretet nem kér és nem követel
a szeretet önzetlen és állandó
a szememben a mosoly feléd és mások felé
önzetlen, tiszta és egyértelmű fény
senkitől semmit sem kérek én
de mindent megadok Neked is és másnak is
egy ölelés, egy baráti kézfogás, szeretés
önzetlen, egyszerű, megfoghatatlan, s senki senkinek nem árt
bármit megtehetsz a világon...csak másnak NE árts!
|
Jönnél-e velem az életem útján?
Legyőznéd-e félelmeid, ha kérem?
Tudnál-e bújni hozzám, akár talán
remegőn is, de vágyva az ölelésem?
Tárnád-e ki sarkig a szíved, lelked?
Adnád-e nekem, mi legszentebb,
lelkednek oltárát? Mondd hát!
S engednéd-e, hogy a rét virágából
koszorút fonjak hajadba? Jönnél-e
velem mezőn és réten, földön s égen?
Tudnál-e repülni, mint tán repültél régen?
Vagy akár mint soha még nem!?
Engednéd-e, hogy eléd térdelve
öleljem combod, s forró csókot
leheljek rajta végig? És sétáljunk
kéz a kézben, szemlesütve, vagy
éppen egymás szemében égve
belefeledkezzünk a tücsökzenébe?
Vagy hallgatva a csendet, kósza
fellegekbe karolva váljunk eggyé,
lélek a lélekkel, szív a szívvel. Hiszen
maholnap úgyis véget ér minden.
Az álom, a lét... szertefoszlik, miképp a
szappanbuborék. Mondd Kedvesem!
Jönnél-e velem, ha kérem?
 |
Fáj, ha magad vagy, és nincs kihez szólj
Nagy-nagy tüzet raksz, és mégis fázol
De lásd a szívek melegében, könnyű dacolni a téllel
Ott, hol szeretnek, ott sosincs hidegség.
Télből tavasz lesz egy pillantástól,
Jön egy boldog perc és elvarázsol.
És így a szívek melegében könnyű megférni a téllel,
Künn a szél süvít, de hozzád el nem ér.
Bármily nehéz súly a szegénység
Ketten elbírhatják, van kit félts,
De ha nincsen egy társ, mit ér a gazdagság.
Legyen minden ujjadon gyémánt, fizesd szolgák hadát,
Semmi nincs, ami pótolhatná egy lélek jóságát!
Kell egy kicsiny pont a nagyvilágból,
Melyhez hű maradsz, járhatsz bárhol.
Hisz ott a szívek melegében tőled, s tőle szépül minden,
Rossz vagy jó a sors, te mindig visszatérsz.
Bármily nehéz súly a szegénység,
Ketten elbírhatják, van kit félts
De ha nincsen egy társ, mit ér a gazdagság.
Legyen minden ujjadon gyémánt, fizesd szolgák hadát,
Semmi nincs, ami pótolhatná egy lélek jóságát!
|
Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!
Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messzeszállt
s talán már más szív fölött muzsikált.
Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár a neve: Szerelem.
/Várnai Zseni/
|
Mosolygó gyerekkor nekem, hogy hiányzik rég
Sok éjszakán titokban visszautaznék
Mennyi szép veszett el mennyi minden megtörtént
Amit én már el se mesélnék
Mond miért van úgy az ember a jóban nem lel menedéket
Az lenne segítség ha újra születnénk, talán ha mind újra születnénk
Megtudnánk mennyit ér a fény egy tenyérnyi melegség
És ha nincs nincs is örökké legyél a sorsnak orvosa néha.
Hogy végre magad légy és boldog legyél
Az nem lehet én nem hiszem hisz mindenki volt gyerek
Amit Te látsz azt nem látják az emberek
Mennyi szép veszett el mennyi minden megtörtént
Amit én már el se mesélnék
Mond miért van úgy az ember,
hogy a jóban nem lel menedéket
Az lenne segítség ha újra születnénk,
talán ha mind újra születnénk
Megtudnánk mennyit ér a fény egy tenyérnyi melegség
És ha nincs nincs is örökké legyél a sorsnak orvosa néha.
Hogy végre magad légy és boldog legyél...
.
|
Csak este, ha álomra hajtom le a fejem,
S a tudatom feletti kontrollt elveszítem,
Pillekönnyű szárnyán hozzád repít álmom,
Akkor vallom csak be az, az én világom.
Mert, ha ébren vagyok, fáj, lüktet hiányod,
Hangtalan szavakkal utánad kiáltok.
Üres lelkemben csak néma sóhajok,
És a soha valóra nem váltható álmok.
Képzelt ölelések, álombéli szavak,
Tudom, igaz boldogságot soha nem adhatnak.
Idő! Nagy Gyógyító! Segíts felejteni!
Hogy a fájó múltból tovább tudjak lépni.
Segíts, hogy feledjem az álomvilágot,
Hogy megleljem végre az igaz boldogságot!
Fakó emlékképpé szelídítsd a múltam,
Hogy megtalálhassam végre helyes utam!
Mely elvezet oda hol a boldogság vár
Hol ezer színében ragyog a szivárvány.
Hol a nap fényében aránnyá olvadok,
Annak a karjába kivel boldog vagyok
|
"Szavakon túli a csend,
melyben összeér a lelkünk,
időtlenné szépül a tér,
ahol összeölelkezünk.
Legyen szent a Titok,
melyben eggyé váltunk,
hisz benne fogant az Élet,
szép, közös álmunk."
|
NE bízz a hamis világ
csalfa ígéreteiben,
és ne higgy a pénz istenének,
aki boldogságodat csak
élettelen kincsekben méri.
Csak a szív jósága az,
ami életre hangol"
 |
Ha egy nap úgy érzed, sírnod kell...Hívj engem.
Nem ígérem, hogy meg foglak nevettetni... De sírhatok Veled.
Ha egy nap el akarsz futni... Ne félj engem hívni.
Nem ígérem, hogy megkérlek, állj meg...De futhatok Veled.
Ha egy nap senkit sem akarsz hallani... Hívj engem.
Ígérem, Veled leszek. És ígérem, nagyon csendben.
De ha egy nap hívsz... És nincs válasz...
Gyere gyorsan, látogass meg. Lehet, nekem van Rád szükségem.
Beszélj halkan, beszélj lassan, és ne mondj tul sokat! J.Wayne
"Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megõrizd a nyulgalmad. Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd." Mahatma Gandhi *
Ha olyannak látjuk az embereket amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket; Ha viszont úgy kezeljük őket, mintha azok lennének, aminek lenniük kellene, akkor segítjük őket azzá válni, amivé képesek. (Goethe)
"Ha valaki túlzó vágyakat táplál magában, és nem hús vér párt keres, hanem álomlovagot kerget, az kizárja életéből a szerelem minden lehetőségét, mert nem talál senkit aki meg tudna felelni álmainak."
|
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
a tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop: eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
|
|
Omega (eredeti) : Cigánylány
Uuu…
Cigánylány, (cigánylány)
Jósold meg, (cigánylány)
Hogy mi vár rám, (cigánylány)
A jovőben (cigánylány)
Oh jáj, a jovőben (a jovőben)
A cigánylány, (cigánylány)
Azt mondtad nekem, (cigánylány)
Hogy elhagy (cigánylány)
A kedvesem (cigánylány)
Oh jáj, a kedvesem (a kedvesem)
Nem, nem, nem hiszem
Nem, nem, nem lehet
Hogy elhagy, ki úgy szeret
Cigánylány, (cigánylány)
Mond meg hát, (cigánylány)
Igaz tán, mit jósoldtál (cigánylány)
Oh jáj, te cigány lány, (te cigánylány)
Nem, nem, nem hiszem
Nem, nem, nem lehet
Hogy elhagy, ki úgy szeret
Cigánylány, (cigánylány)
Mond meg hát, (cigánylány)
Igaz tán, mit jósoldtál (cigánylány)
Oh jáj, te cigány lány, (te cigánylány)
Te cigány lány, (te cigánylány)
Te cigány lány, (te cigánylány)
 |
TÓTH ÁRPÁD: TAKARODÓ
Az istenek szerettek?
Vagy nem szerettek? - nem tudom.
Csak ezt: vert sárga nap és kék vihar,
Míg mentem az uton.
Téptem gazt és virágot,
Mi itt e rossz rögön kihajt:
Asszonyszagú, jó tavaszi gyönyört
És őszi férfijajt.
Daloltam néha. És míg
Mély lett és érett a dalom,
Sarkantyúval döfött bordám közé
Száz veszett fájdalom.
Szívemben százszor meghalt,
Ki százszor újra született:
A földre kitett égi árva, az
Igazi Szeretet.
És vergődtem, vitézül,
Hiénák, sakálok között,
Megtanultam, hogy bírni, marni kell
Mikor megütközök.
Így lettem véres alkony,
Ki voltam hajnali derű -
És megúntam a dalt is. Ajakam
Csukott és keserű.
Egek, ezt akartátok?
Ti fények a felhők felett?
Jövök már, jönnek néma kínjaim,
A diadalmenet!
Feketén és kiégve
A lelkem vad rongyaival,
Megállok az örök kapuk előtt,
De csöndem is rivall:
Így mérik mostanában
A szép emberi életet? -
És lesütik csillag-szemeiket
A hűvös istenek.
|
Lennél-e menedékem,
Ha teljesen eláztat az eső
Lennél-e menedékem
Ha nem is próbálnék erősnek látszani
Megsimogatnál akkor is,
Ha mocsárba merültem előtted
Lennél-e menedékem
Ha siralmas kiszolgáltatottságom
Egyetlen érintésért könyörögne
Megvigasztalsz akkor is,
ha majd Könnyeim ömlenek
aszfaltközöny tócsáiba
Lennél-e a menedékem,
Akkor, mikor
magam elől menekülök ...
talán pont ....hozzád... "
Tolnay András: Lennél-e menedékem
|
Úgy kéne már, hogy
enyhüljön bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
de mindenkitől féltem magamat,
szabadságomat, nem tudok örülni
fenntartás nélkül, és így születik meg
az önzésből a lelkifurdalás.
Félek tőled, akkor is, ha kívánlak,
szeretlek, s mégis mindig titkolom,
vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,
mintha ellenség volnál: óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz...
Óh, micsoda jóság,
milyen tökéletes odaadás
kellene ahhoz, hogy boldog legyek,
és aki vagyok, mégis az maradjak!
Az ellentétem kéne, az,
aki nem követel semmit cserébe,
a teljes biztonság,
az önvád alólfelmentő,
szent, jókedvű, igazi
önzetlenség."
Szabó Lőrinc
|
Akit keresel, bennem
S nem találsz
Az is én vagyok,
Csak látnod nem hagyod.
Némán és tűnődőn
Szeretlek,
Már nem bizonygatok.
Akit belőlem hiányolsz
Az is Te vagy
Saját hiányzó részed az
S miközben bennem
Keresed
Magadban így vagy úgy
Megleled
Mert kettévált
Egyek így vagyunk
Önmagunkhoz kulcs a másik,
S ajándékul nekünk
A keresés adatott.
|
Újra és újra repülni akarok.
Repítsenek hát ölelő karok!
Lázas kezed, ha bőrömhöz ér,
Fellobban bennem a szenvedély.
Áll az idő, csak a vágy suhan,
Körülöttem minden feledésbe zuhan.
Csak Te létezel és árnyékodként én.
Szemeidből a szerelem sugárzik felém.
Kívánj, akarj, remegj a testemért!
Ahogy halálraítélt remeg az életért.
Szeretni akarlak; érted remegni,
Egy forró ölelésben szinte elégni.
Ölelni lelkemmel, szolgálni testemmel.
Melletted állni igaz szerelmemmel.
Megsemmisülni szerelmünk tüzében,
S elhamvadni a beteljesülésben.
Finom hamuként szállni a szélben,
Megfürödni vakító napfényben,
Majd elcsendesedve a földre hullni
S az éltető, hűs záporra várni,
Melytől a lágy porból új Vágyvirág serken,
Melynek legszebb virága az Igaz Szerelem! |
Amikor szivedben oly sok a kérdés
Akkor lelked búvóhelye a féltés.
Amikor kimondanád, de nem tudod
Akkor várj, de ki ne mondd.
Amikor a gondolatok benned harcolnak
Akkor bűn és bűnhődés kavarognak.
Amikor úgy érzed belül fáj
Akkor beszélj róla, ha muszáj.
Amikor a gyűlölet uralkodik benned
Akkor tedd szivedre a kezed.
Amikor a szerelemtől sirni tudnál
Akkor sirj, de könnyet ne hagyjál.
Amikor nincs szó arra, ahogy szeretsz
Akkor adj hálát csendben a sorsnak
... És csak szeress
|
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő, s áradó vagy bennem, mint a lét
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
a zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben, s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap,
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
a téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon, és csöppje hull a méznek
s mint szivárvány golyó ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felém int,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnyéka lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ
s idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben."
Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujul.
|
Egy csokor virág...
Barátságunk jeléül csokrot hoztam néked.
Gyűjtöttem mezőn, színes dombok felett,
S ím kész ajándékra a virágcsokor.
Kérlek, bármerre is sodor az élet,
Ajándékom vidd magaddal,
Akár gyalog jársz, akár víg fogattal.
Csokrodban első virágszál a szeretet,
Azért oly fontos, mert Istentől ered.
Emberi sorsok összeötvözője.
Ha elveken nyugszik, nem múlandó,
Neked is ilyen szeretet a jó.
Türelem a második virágszál,
Hogy ne sírj, ne zúgolódj, ne kiáltsál,
Bármi is menjen végbe a szívedben.
Vigyázz, hogy a szó, a könny ki ne essen,
S vihar ne zúgjon el családod felett,
Így gazdagabb lesz benned a szeretet.
Csokrod harmadik virága a hűség,
Amit megkíván tőled a föld s az ég.
Hű légy Istenhez és szent elveihez,
Hű légy férjedhez és gyermekeidhez,
Idegen arc soha ne ejtsen tőrbe,
S szívetek legyen mindig összekötve.
A negyedik virágszál a kedvesség,
Az arcod, ha olyan, mint a derült ég,
Ha bosszúság fellege el nem fedi,
S a gyűlölet soha torzzá nem teszi,
Meghódítja még az ellenségedet is,
Otthonodban nem lesz ború és tövis.
Az ötödik virágszál a szorgalom.
Nem jelenti, hogy nagy legyen a forgalom
A házban és minden csak terád várjon,
Míg az idegek összetörnek fájón.
a szorgalom az, ha végzed a munkád,
Mint csillag az útját, lassan, de folyvást.
Virágcsokromat átnyújtom neked,
S kívánom, a jó Isten legyen veled!
Illatozz otthon, vagy a zord idegenben
Mindig derülten, mindig kedvesebben,
Míg eljön Urunk, s bú válik örömre
S virágcsokrába beköt majd örökre...
(Ismeretlen)
|
Csak remélj, csöndben és türelmesen
Reméld, hogy egyszer vége lesz
Reméld, hogy egyszer megértenek
S hogy megérted egyszer, akit szeretsz
Reméld, mert mást úgysem tehetsz!
És hidd, mikor a szemébe nézel,
Hidd csak, hidd, hogy tudod, mit látsz,
Hogy megismerheted a mélyben örvénylő végtelent
Hidd, hogy látod a legrejtettebb titkokat
Hidd, mert mást úgysem tehetsz!
És ne nézz körül és ne nézz magadba
Ne gondolkozz rajta, mit miért teszel
Mert ha megismered magad, megismersz mindenkit
S azt is megbánod majd, hogy létezel
Légy vak, légy süket, s fojtsd meg minden kételyed
Fojtsd meg, mert mást úgysem tehetsz!
De ha egyszer, egy zűrzavaros, őrült reggelen
Felriadsz és nyögve kinyitod a szemed,
Üres kezeddel a levegőt markolod
S vak álomvilágod romjaiba dől -
Hát tűrd, emelt fővel s szótlanul tűrd a vereséget
Tűrd, mert mást - mást nem tehetsz!
Buzsik Tamás
|
[177-158] [157-138] [137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1] [Archívum]
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
